A szudáni halálhajóS

A legtöbb döntésünkre utólag nem emlékszünk, illetve nem tudjuk egy meghatározott momentumhoz kötni. De vannak azok a mágikus pillanatok, amikor nemcsak eldöntünk valamit, de érezzük, hogy erre a másodpercre egész életünkben emlékezni fogunk.

Huszonnyolc órát töltöttünk egy pokolian zsúfolt és forró hajón. Kikötöttünk, az agyontaposástól rettegve elverekedtük magunkat a kijáratig, miközben csontvázzá aszott, ezeréves szudáni nénik és morcos egyiptomi kereskedők a cókmókjaikkal a fejükön tolakodtak, majd a hajópallóra lépve egy szudáni vámtisztviselő üvöltve elkezdett minket visszafelé tolni a tömegbe. Egy papírt elfelejtettünk kitölteni. Illetve a francokat felejtettül el, három órával korábban, két hasmenés között már kitöltöttem egy belépési nyilatkozatot, a szokásos idióta kérdésekkel (cím Szudánban: Hotel Intercontinental) , még rá is kérdeztem, hogy akkor ennyi, mehetünk Szudánba Isten hírével. Meg is nyugtatott a határőr, igen, ennyi, pecsét, mosoly, welcome to Sudan. Természetesen a határőrök nem kommunikálnak a vámosokkal, és a hajón senki sem veszi a fáradtságot, hogy kiszállás előtt közölje veled, egy majdnem teljesen ugyanolyan papírt a lélekvesztő egy teljesen másik, jelöletlen fülkéjében még ki kell tölteni. Pecsét, mosoly, welcome to Sudan másodszorra.

A szudáni halálhajóS

Táborunk kiépítve. Csodálatos, szellős utazás lesz.

Szóval ebben a pillanatban, ott a hajópallón érett meg valami döntésféle a fejemben: 32 évesen eleget utazgattam én már a világ segglyukain, lehet hogy érdemes lenne Norvégiai fjordjaiban vagy Argentína marhasültjeiben gyönyörködnöm egy darabig, mielőtt eszembe jut, hogy meg kéne nézni Libériát vagy Haitit. Lillát sem akarom én kitenni ennek, inkább menjünk el biciklizni Izlandra.

A szudáni halálhajóS

Kezd fogyni a hely, de szerencsére perceken belül indulunk.

Lenyomtam én keményebbnek számító utazásokat: egyszer hét éjszakát töltöttem egy orosz személyvonaton, egy évvel korábban meg elfogyott a pénzem, ezért pár órás átszállásokkal, megállás nélkül hazabuszoztam Budaörsig az afgán – iráni határról 80 óra alatt, de soha életemben nem volt egyetlen utazás sem annyira embertelen, mint az Egyiptom és Szudán között közlekedő komp. Azt hittem, megbomlik az elmém. Ennél még az is jobb volt, amikor az eritreai Asszáb és Masszava közötti, hetente közlekedő buszjáratra egyszerre pályáztam kétezer, aznap szabadságolt katonával. A kétezerből kétszáz fel is szállt, hat óra után kegyesen megengedték, hogy a térdeimet egészen bizarrul felhúzva leüljek egy pótkerékre. Természetesen tudom, hogy ez a legutóbbi szenvedéstörténet is egy szimpla utazós sztorivá fog jegecesedni szép lassan, és sajnos előbb fog eszembe jutni Elefántcsontpart, mint Peru. Például azért is, mert kiírom magamból.

A szudáni halálhajóS

Végső stádium. Figyeljük meg a mentőcsónakokat.

Haladjunk szép sorjában.

Reggel kilenckor taxit fogtunk Olivier-vel* és fél tízre meg is érkeztünk a kikötőbe. A két ország néhány ezer négyzetkilométer kősivatagon olyan pompásan elvitatkozik, hogy hiába van mindkét oldalon kiépítve a tökéletes aszfaltút, a határátlépés egyetlen módja a hetente közlekedő komp. Nincs más választás. Ezt az üzemeltetők is tudják. Vissza is élnek vele.

Az egyiptomi munkanélküliség ellenes akciótervet még a népszámlálás kézi feldolgozása mellett kardoskodó magyar kormányhivatalnok is megirigyelné (emlékszünk még, ugye: "a kézi rögzítés a munkahely teremtés szempontjából jelenthet előnyösebb megoldást"). Mire eljutottunk a hajóig, addig a következő dolgok történtek: sorban állás; rendezgető emberek; beengedő ember; pecsételés egy külön fecnire; fizetés; a pecsétes fecni ellenőrzése; még egyszer a pecsétes fecni ellenőrzése; a Lillának még egyszer a pecsétes fecni ellenőrzése; újabb sor rendezgető emberekkel a csomagok mázsálására; egyiptomi kilépési papírt osztogató bácsi; a papírt osztogató bácsira a figyelmet felhívó fiatalember; két egyiptomi font (66 forint) értékben illetékbélyeget felnyaló rendőr; illetékbélyeget ellenőrző ember; kilépési papírt ellenőrző ember; vámos; éppen szabad vámosra a figyelmet felhívó hivatalos szerv; vámosok mellett integető ember; határőr; az ember, aki az útlevélbe pecsételés után a határőr által eldobott papírfecnit összegyűjti egy kosárba; papírt és illetékbélyeget újból ellenőrző ember; a kompjegyet ellenőrző ember; a kompjegyből a középső oldalt kitépő ember; az utolsó lapot a kompjegyből kitépő és cserébe egy viseltes műanyagkártyát lelkes „FOOD” felkiáltással a kezedbe nyomó fiatalember; az ember, aki ellenőrzi, hogy a kompjegyből mind az utolsó, mind a középső lap ki van-e tépve; majd végül az ember, aki ellenőrzi, hogy melyik osztályra szól a jegyed.

A szudáni halálhajóS

Lilla a kis kuckónkban, a béke és nyugalom egyetlen, elviselhetetlenül forró szigetén.

11:30-ra fel is jutottunk a hajóra, felmentünk a fedélzetre és kiépítettük a táborunkat. Követve a helyiek tanácsait, a hátizsákjainkból határkijelölő akadályokat képeztünk, a fejünk fölé meg az asszuáni piacon vásárolt durva daróckötéllel kifeszítettük a lepedőnket, hogy árnyékban tudjunk üldögélni-heverészni. A kikötőben látott, elképesztő mennyiségű cucc miatt kétségeim voltak, hogy az ekkor hallott, kettő órás indulást tartani fogjuk-e. Négykor megnyugtattak, hogy perceken belül indulunk. Este hétkor indultunk el, miután annyira telepakolták a hajót, hogy azon még a rutinos arab kereskedők is meglepődtek. Állítólag két-három teherszállító uszály szokott egyszerre indulni a személyszállító komppal, de mivel jelenleg csak egy volt üzemképes, ezért majdnem az összes cuccot felhordták a hajóra. Eleinte csak a fedélzetet töltötték meg, majd a fedélzeten kihagyott közlekedőfolyosókat, majd a mentőcsónakokat (néhány, oda már bevackolt helyi legnagyobb bánatára), majd mindenre hordtak még két réteget, majd végül feltöltötték a hajó belsejét is, beleértve egyes mellékhelységeket is. Lényegében nem lehetett közlekedni. És mi még roppant szerencsések voltunk, mert a pakolászás legelején egy szudáni kereskedő hatalmas falat emelt elénk a kínai turmixgépeket tartalmazó kartondobozaiból, így a mi hármas helyünk a sarokban a legkényelmesebb fekvőhely lehetett az egész hajón. Ötkor, még a berakodás elején (én ekkor harmadszorra hittem azt, hogy ennél több csomag nem fér fel ide) lekúsztunk pisilni és kajálni, hogy elkerüljük a ramadán aznapi lezárultakor várható őrületet. A kaja egész jó volt. Egész másnap fostam. A körülményeket ismerve nem a legjobbkor jött rám a betegség.

A szudáni halálhajóS

Az egyetlen, működőképes uszály. Ezt is milyen profin megrakták.

Szerencsére mire először kellett rohannom a vécére, addigra már összebarátkoztam a kapitánnyal, így nem kellett mindenen átmásznom, mert a parancsnoki fülkéből egyenesen le lehetett jutni az elsőosztályú utasok toalettjébe. Gyakran csak a szalemalajkúm köszöntésemnél is gyorsabb, tovasuhanó árnyékomat látták a hídon.

Az éjszaka ellenben pompásan telt, már amennyiben egy acéllapra terített vékony polifoamrétegen pompásan telhet, mindenesetre mindhárman aludtunk. Bár a Mohammed nevű haverját üvöltözve kereső kufárt szívesen behajítottam volna a Nílusba. Különösképp, hogy az összes Mohammed üvöltve adta tudtára, hogy egy másik Mohammedet keres.

A szudáni halálhajóS

Lillának mindene fájt reggel. Nekem folyamatosan hasmenésem volt. Reggel nyolckor már tűzött a nap. Még nagyon messze voltunk. A hozzánk csapódott dél-afrikai motoros** GPS-e szerint 3 órányira voltunk Wadi Halfától. Öt órával később megállapítottuk, hogy ez egy nagyon magabiztos becslés volt. Kettőkor kikötöttünk, egy teljesen koordinálatlan és fejetlen tülekedésben egyszerre indult meg mindenki az egyetlen, egy ember széles kijárat felé, majd innen fordított vissza a szudáni vámos. Annyira elegem lett, hogy elmúlt a fosásom, hátraarcot vettem és a velem szemben nyomakodó szudániak százait semmibe véve feltülekedtem a vámosokhoz. Itt láttam életem első szegény Szaúd-arábiai férfiját! A szudániak sem értették, hogy ez miért nem repül. Sokkal jobban meg voltak döbbenve rajta, mint a magyar – kanadai hármason, a dél-afrikai motoroson, vagy a hét (!) kínai hátizsákos turistán. Rajtunk kívül nem volt idegen a hajón.

A szudáni halálhajóS

A fedélközben is szudán a buli.

Szóval ha legközelebb a fejembe veszem, hogy csak az utazás kedvéért ne repülőre, hanem valami obskúrus járműre szálljak, akkor ezt a blogposztot véssétek cementlapokra és ezzel verjétek a fejemet, amíg meg nem gondolom. Ugyanitt kérek elnézést Varga Lillától, eszembe nem jutott, hogy ez a komp ennyire kemény lesz. Csodálatos az a nyugalom és irónia, ahogy ezt az egészet viselte. Egyelőre csak a kartúmi úszómedencékre és indiai éttermekre tudunk gondolni. Illetve az indiai éttermekre csak egyikünk, a másikunk reméli, hogy kevésbé lesznek renyhék a belei.

* A quebeci Olivier soha sem mondaná azt, hogy Kanadából származik, de nem ezért érdekes figura, hanem mert olyan sztorijai vannak, hogy „és akkor átmentem Tádzsikisztánból Kasghárba, ott vettem egy ötsebességes kínai biciklit és letekertem vele a pakisztáni Pesawarig, ott túrázgattam Pakisztán törzsi területein, amíg meg nem próbált megerőszakolni egy mudzsahid, majd átmentem három hétre Afganisztánba gyalogolni”, vagy „lehet venni ilyen nagyon részletes domborzati térképeket az addisz ababai katonai hivatalban, szóval kinéztem egy tavat, amiről semmit sem írnak az interneten, a legközelebbi tömegközlekedés 25 kilométerre vitt, és ott gyalogoltam két hetet.”

** A dél-afrikai Ryan nyolc hónapos afrikai körúton van, elindult Johannesburgból, hogy Afrika nyugati partján felmotorozzon, majd egy rövid európai örömmotorozás után a kelet parton hazamenjen. Utálja Európát, mert túl drága, utálja Afrikát, mert túl fárasztó.